A veréb századik lépése – A védőirat – Szüret

„Remélem, ott az egyetemen megnyugszol majd. Mindig ideges, önmarcangoló gyerek voltál, talán azért is bántottál mindig másokat. Apád is ilyen volt, csak harmincéves kora körül nyugodott meg, amikor belátta, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia.”

Önmagával megszorzott ember volt. 49 évet élt: népmesei hét a négyzeten. Orvos és író. Mint Csehov és Csáth. Fehér köpenyes álmodó. … Fő regényében, a C-dúr fisz-mollban így írt magáról: „Te rém ravasz fiú vagy, és el kell készülnöd arra, hogy nem mindig fogják érteni, amit íróként vakerászol, mert egyetlen mondatba bele tudod zsúfolni a múltat, a jelent, a jövő lehetőségeit, és más hasonló túlvilági marhaságokat. Készülj fel rá, hogy tehetségtelennek fognak tartani. Na nem végleg, csak egy-két évtizedig.”

Bólya áldott kezű volt, menekült a biztonságból. Iszkolt a prózája is. Krúdysta. Mándysta. Ködlovag. Álmodó. Na, nem mintha a mocskot, a romlást ne tükröztette volna. … Nem gonoszodott el. Nem lett erkölcstelen a nevetése.

Reményt adott, hogy van még fény, s lehetnek olyan emberek, akikben bízhatunk, akik átlátnak a szitán. A mocskoson. A cukroson. A tegnapin, a holnapin. (Pollágh Péter)

„Sokáig álldogáltam az akvárium sarkában. Teljesen lepusztultnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy talán semmi másra nem leszek képes hátralévő éveimben, mint álldogálni a kocsmaablak mellett, és bambán nézegetni kifelé, egy elképzelt világra, ahol egészséges, tiszta, szerelmes férfiak járkálnak, ahol őszinte asszonyok sietnek hazafelé, ahol mindenki elmondja, amit gondol, a félelem fekete varjúvá változik és örökre elrepül, a halál örömteli lesz, akár egy esküvő, s a mindennapok nem egy helyben toporognak, hanem biztosan haladnak felfelé, mint egy kedvesen döcögő hegyi vasút…”

A Külhon fülszövege rátapint a lényegre: „magyar regényt írt, s remek stíluskörnyezetet is épített a modern amerikai prózának e találóan és megrendítően magyar változata köré”. … A romantika rollerét tolta a kádári romokon. Mindenen átütött a Stílus, amihez nyúlt. Tudta, mi a mondat. Mi a gerinc. Mi a fantázia. Nem is kell több, gondolnánk, aztán „mégis” elpusztult, „mégis” magára maradt. Bár ebben aztán igazán semmi érthetetlen nincsen. Nota bene. „Ha valaki teljesen szabálytalan dolgokat csinál, ami mégis jó, az nemsokára meghal.” Laza volt, mint egy lord, és kerülte azok társaságát, akik nem tetszettek neki, akiken érezte a romlás szagát. Hogy nem állt szóba, látszik is karrierjén. (Pollágh Péter)