Távoli vidékek felé

A mi univerzumunk, a mi világunk. Ez fűzi egymásba Szávai Attila évszakokon, tereken, településeken és embertípusokon átívelő novelláit. A szereplők hol ostobák és esetlenek, hol józanok és bölcsek, éppúgy, mint mi magunk. Egy a félelmünk, az örömünk, még ha a kapcsolataink kuszák és kibogozhatatlanok is. A természetet és az ember közvetlen környezetét művészien, az emberi történetekre érzékenyen ábrázolja, gyakran visszatérő motívumok segítségével, mint a vadászat iránti kötődés, a városi és falusi élet sajátosságaira való reflektálás. A lelkünkben megbújó helyszínekről és formákról, az emberi lét olykor szomorú, olykor humoros mélységeiről készült közeli pillanatképek ezek a szövegek, melyek a bennünk rejlő távoli vidékekre kalauzolják az olvasót.